Képzavartól az énképzavarig
Az említett esetben (1973, Stockholm) egy bankrabló négy alkalmazottat ejtett túszul, majd öt és fél napig (131 órán át) fogva tartotta őket. A „fogságban” eltöltött idő alatt a túszok egyre erősödő rokonszenvet kezdtek érezni fogvatartójuk iránt, olyannyira, hogy a saját kiszabadításukra tett erőfeszítést is akadályozták (későbbiekben a rabló büntetőperének költségeire is gyűjtöttek). A segítségükre érkező rendőröket már-már ellenségüknek tartották, mintha elveszítették volna a józan ítélőképességüket.
Nagyszámú pszichológiai tanulmány született a témában, és a Stockholm- (más néven Helsinki-) szindróma bevonult a tudományos fogalomtárba, sőt más területeken is hasznosították az így nyert tudásanyagot (pl.: bántalmazó kapcsolatok, stb.).
A „jó” fogalma megváltozik
A folyamat lélektana - a leírások szerint - abban rejlik, hogy a fogvatartott vagy bántalmazott személy a legrosszabb eseményekre számít az adott, fenyegető élethelyzetben, és a legkisebb figyelmesség, jó szó is meglepi, váratlanul éri, amiben túlélését is látja egyben. A felületes kedves szavak pozitív, reménykedő érzéseket váltanak ki a bántalmazott félből, és egészen más mércével kezd mérni, azaz a „jó” fogalmát átértékeli és azonosítja a „legkisebb jóval”. Kiszolgáltatott állapotában belekapaszkodik az apró kedves gesztusokba, és lassan, fokozatosan a lelkében egy változás megy végbe, végül szinte fel is menti a bűnözőt a tettének súlya alól. A trauma ideje alatt a bántalmazott ítélőképessége, személyisége torzulást szenved, ez okozza a jelzett lelki folyamatokat. Logikusan nem megmagyarázható ragaszkodást kezd érezni egy olyan ember iránt, akitől szenvedést és fájdalmat kap, és ahelyett, hogy menekülne és távolodna, lelkileg-érzelmileg közeledik a baj forrása felé, kötődni kezd hozzá.
„Stockholmi túszdráma” a tányéron, avagy az evészavarokról
De mi köze mindennek a táplálkozáshoz? Nos, egyszerű: kevés „bűnöző” létezik, aki olyan könnyedén és egyszerűen képes „lekenyerezni, vagy lábáról levenni” az ítélőképességet, mint az egészségtelen, ártó modern élelmiszerek, junk food-ok. Külön iparágak alapulnak ma is e jelenségre, és befolyásolják a világpiaci egyensúlyt, az emberek pedig gyakran nagy nyugalommal és szimpátiával fogyasztják el az ilyen termékeket, mintha valami lepel takarná el a szemeket, tisztelet a jelentős kivételnek (itt jegyzem meg, én sem tekintem magam „lepel nélkülinek”, az ember folyamatosan tanulja a „látást”, az élet számos területén). Bár sok esetben az emberek tudják, hogy amit éppen esznek, nem egészségesek, ennek ellenére rendszeresen vásárolják és használják ezeket, mintegy szimpatizálnak velük napról napra. Ez vezet el korunk általános problémájáig: az evészavarokig és az anyagcsere-betegségekig.
Az élelmiszeripar „divattervezői”
Az élelmiszerek összetételét az ipar megváltoztatja, a természetes „beépített fékeket” (pl.: rostok, mellékízt adó hasznos vegyületek) kiszereli, és új élelmiszereket fabrikál. Bár azt kommunikálja, hogy ő „csak” a fogyasztó igényei szerint gyárt, a valóságban ő tervezi, létrehozza és diktálja ezeket az igényeket (ahogy a divatot is szokták). Igen, bizonyos értelemben vannak „ízdiktárorok és élelmiszer-divattervezők”, akkor is, ha ebből keveset látunk, hiszen a háttérben dolgoznak. Nekünk „csak” élvezni kell az új alkotásokat, és lubickolni a kényelmi termékek és gyorséttermi újdonságok tengerében. A lényeg a kötődés kialakulása, bármi áron.
A szakma már hosszú évtizedekkel ezelőtt megállapította, hogy az ember sok esetben akkor is ragaszkodik ételeihez és szokásaihoz, ha annak megváltoztatása egészsége mérhető javulását idézné elő. Mindez irracionális viselkedési modell bolygónk legintelligensebb élőlénye esetében.
Előny a gyártónál
A gyártók kedvesek és előzékenyek, a kényelemszerető vásárló segítségére sietnek, kiszolgálják ízlését, és az ízlelőrendszeren keresztül az értelem, a belső, normál „kívánság-mechanizmusok” torzulnak, és a haszontalan, üres élelmiszereket kezdi a szervezet kívánni. Mindezt a testünk úgy teszi, hogy a legkomolyabb belső laboratóriummal rendelkezik és a biokémiai rendszerek pontosan észlelik és archiválják, hogy ez egy értelmetlen cselekedet: a bevitt élelmiszer árt. Az értelem mégis, irracionális módon – ahogyan a banki esetben is láttuk – rokonszenvezik újra és újra az egészségtelen termékekkel, és ebben a függő, kiszolgáltatott helyzetben a legkisebb „figyelmességnek” is örül (nyilván azért, mert a boldogsághormonokra titokzatos módon pozitívan hatott az üres élelem, azaz becsapottá válik az elme). A szponzorált tudományos kísérletek pedig nem késlekednek és igazolják, hogy cukorra szüksége van az agynak, húsra az izomzatnak, sajtra a csontoknak, édesített gyümölcsjoghurtra a bélflórának, kávéra az alacsony vérnyomásúaknak, vörösborra a vérszegényeknek, halolajra az érfalaknak, és lehetne még sorolni.
Tedd függővé és uralkodj!
Csupa figyelmesség az ipar és a szolgálatába állított tudomány részéről. A fogva tartott ízlelés és döntési-mechanizmusok mellett a több évszázados táplálkozási hagyományok (hazánkban a magyaros, fűszeres-csípős, zsíros ételek), valamint az elfogult tudomány „mindent és mindennek ellenkezőjét” alátámasztó jellege bezárja a kört és a fogyasztó már el is hiszi, hogy tulajdonképpen a szimpátiája megalapozott. Az egyszerű sejtek „kiáltását” pedig ugyan ki hallaná meg, a vezérlés (a meg vezetett, agykémiai téren „korrumpált” idegrendszer) majd eldönti, mi kell a testnek. Miért is tévednének az évtizedek, a szakma és az élelmiszeripari mérnökök? Annyi okos ember dolgozik együtt a vásárlóért, harcol kegyeiért, ebből baj nem lehet.
Az addiktív élelmiszer győz a piacon
Mindaddig nem lehet baj, amíg meg nem látjuk, hogy az orvos (bocsánat) erősen túlsúlyos, a gyártó dúsgazdag, és az élelmiszerek között kontraszelekció jellemző (az egyetemi tanulmányokkal eltérően a silány termék marad a piacon, csődöt mondanak a piaci verseny szabályai). Az a termék győz a kompetícióban, amelyik függőséget okoz, mert azzal fognak jobban rokonszenvezni, ahhoz térnek majd vissza többször. A chips jobban fogy, mint a zabpehely, pedig fajlagosan jóval drágább. Az egészséges étkezés nyersanyagai (borsó és babfélék, gabonák, házilag termelhető zöldségek és gyümölcsök, stb.) olcsóbbak, mint az ipari étkek, de elhitették velünk: az egészséges táplálkozás drága. Mintha itt is a logika ellenében haladnánk.
Miért nincsenek csicsókafüggők? Táplálkozási játszmák nélkül
Akárhogy matekozunk, a megbetegítő étkezésnél nincs költségesebb és fájdalmasabb. Mégis sokan védelmezik a húst, a zsírt, a vajat, a tejet, a sajtot, a kávét és egyéb termékeket. S ha egyikben-másikban találnak némi értéket, komoly szalagcímek jelzik a kutatási eredményt. Persze a növényi nyersanyagok előnyei sokkal inkább mérhetők, de ebben talán kevesebb a szenzáció. Alig van hírértéke annak, hogy a meggy, az áfonya, a ribiszke, a szeder, a bodza, a cékla, a lila káposzta, a barna rizs, a köles, a csicseri, a vörös lencse vagy az olajos magvak értékes tápanyagforrások.
Sohasem hallottuk, hogy valaki a müzli, a növényi magtejek, a babfőzelék, a spenót, a csicsóka vagy a salátafélék rabjává vált volna, mivel ezek nem „játszmáznak”. Lassan emésztődnek, beállítják a vércukorszintet, támogatnak, roborálnak, védenek és senkit sem tartanak fogságban („okos élelmiszerek”, mivel szabályoznak).
Igen, léteznek táplálkozási játszmák, úgy a biológiában, mint a kommunikációban. De ez utóbbi már a gasztropszichológia területe, amely témáról magam is sokat írtam az E-mentes övezet 1. és 2. kötetében.
Legyünk tehát óvatosak: az élelmiszerek területén is létezik a Stockholm-szindróma, csak talán így nem nevezték még néven. A jelenség maga nagyon hasonló: vannak fogvatartók, és vannak szenvedő alanyok, akik - bár sok esetben már betegek is az étrendjük miatt - védelmezik a szervezetet „bántalmazó” élelmiszereket, és az sem kizárt, hogy megakadályozzák, hogy az azok ellen fellépők munkáját szerte a világon.
